Mielőtt belevágnánk a „nagytitkok” leleplezésébe, engedjenek meg egy kis kitérőt. A minap olvastam, láttam, hallottam valahol – nem emlékszem már rá pontosan -, hogy egy szakember az anya azon panaszára, hogy fáradt a sok éjszakázástól és mit kellene tennie azért, hogy gyermekénél csökkentse az éjszakai szoptatások számát, azt válaszolta, hogy ez van, senki nem mondta, hogy könnyű lesz anyának lenni…

Tényleg senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de legtöbbünknek azt sem, hogy nehéz. Sok házaspárral találkoztam már, akik naiv lelkesedéssel, habos álmokkal és vágyakkal telve ugrottak fejest a szülői létbe, mert azt gondolták, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy egyszer csak megfogan egy új élet és 9 hónap elteltével egészséges kisbabaként jön a világra, aki gyorsan alkalmazkodik a családi életrendhez és „jóbabaként” csak nagyokat eszik majd szép csendben, édesen alszik…

Egy gyermeket felnevelni nem fenékig tejfel!

A kezdeti örömmámor után – megszületett a kisember és tényleg megvan mindene és gyönyörű és a miénk – aztán elkezdődik a boldogságos, ámde mégis fárasztó, napi rutinnal teli gyermekes hétköznapi lét. Rájövünk, hogy nem csak mi uraljuk a saját életünket, hanem az a kis csomagocska a kiságyban kezdi átvenni az irányítást a gondolataink és tetteink felett egyaránt. Ráadásul akkor is sír, ha látszólag semmi nem indokolja azt – tiszta a pelusa, tele a hasa, böfi is megvolt, nem beteg, nem fáj a hasa stb.-, nem akkor és úgy eszik, ahogyan azt a nagykönyv előírja, nem alakul ki olyan könnyen a napirendje sem, ahogyan az elvárható lenne már ilyen idősen, igényli az állandó jelenlétemet, éjjel többször felébred, szeretne az ágyunkban aludni és a többi és a többi…

Ráébredünk szépen lassan, hogy a valóságban nem csak a babaillatú, mosolygós, boldogan szopizós és csendesen gügyörésző babás pillanatok léteznek. Telnek a hetek, hónapok és sok-sok feladatot, helyzetet megoldottunk már, de sok megoldandó probléma vár még ránk. Mivel jó anyák és apák szeretnénk lenni, illetve a gyermekünknek is a lehető legjobbat akarjuk, állandóan informálódunk, hogy mit, mikor, miért, hogyan kell és ajánlott tenni, venni stb. Igyekszünk mindent megtenni, ami erőnkből futja, de ez sokszor úgy tűnik: kevés.

És akkor, amikor elfáradunk, elbizonytalanodunk, akkor tényleg támogató, egyértelmű, előrevivő és szülőségünkben megerősítő tanácsra, bátorító szóra van szükségünk. Azt már tudom/tudjuk hogy nem könnyű anyának/szülőnek lenni, de mégis hogyan lehetünk elég jó szülők?

Elég jó – ez a kulcs, ez a reális cél, hiszen tökéletesség itt sem létezik. Egy neves gyermekpszichológus gondolatai között bukkantam rá még évekkel ezelőtt arra a gyöngyszemre, ami összefoglalja, hogy mikor mondhatjuk azt, hogy szülőként jól helytálltunk. Ha gyermekünket végigkísérjük az élet nagy szakaszain a szeretetünkkel, támogatásunkkal, „tanításainkkal”, és ha itt az idő, elengedjük őt az önálló élet útján. Leegyszerűsítve: egy tehetetlen kis lényből értő, érző, cselekvő, önálló embert „kell” nevelnünk.

Ez a két szó csengjen a fülünkbe akkor, amikor a gyermekünknél megerősíteni kívánunk valami jó cselekedetet, képességet, gondolatot, vagy bármit, ami az ő érdekeit szolgálja. Dicséret lehet egy szó, egy kacsintás, egy elismerő bólogatás a megfelelő pillanatban és jutalom lehet az is, ha szeretettel és valódi figyelemmel fordulunk gyermekünk felé akkor, amikor szüksége van rá.

Tapasztalatból mondhatom, ha azt a kérdést intézzük a szülők felé, hogy következetesen nevelik-e gyermeküket, a válasz egy nagy mosoly kíséretében a következő: „Igyekszünk. :-)”

De mit is értünk következetesség alatt? Például, ha meghozunk egy szabályt – vacsora után nincs tévézés -, akkor ezt ne rúgjuk fel pusztán a békesség kedvéért (a gyerek akkor abbahagyja az üvöltést), vagy mert valamilyen zavaró tényező közbejött (vendégek miatt nincs idő a gyermek figyelmét lekötni mással). A szabály az szabály, melynek betartatását várjuk el a másik szülőtől, nagyszülőtől,  bébiszittertől és mindenkitől, akivel a gyermek kapcsolatban van.

E mágikus szó mögötti tartalom kiépítése nem könnyű feladat. Nem csak az otthonunkban, hanem az életünk idejében is rendet kell tartani. Legyenek nagy sarokpontok: felkelés-, étkezések-, fürdés-, lefekvés ideje -, melyek vezérfonálként támogatják a család működését és benne a gyermek(ek) kiszámítható létezését is. Persze ezek nem kőbevésett időpontok, amelyektől nem lehet eltérni. Ha már a napi ritmus betartása rutinná vált, akkor már lehet szó lazításról is. Pihenőnapokon, szabadság alatt stb. bátran leléphetünk a járt útról. Fontos azonban azt észben tartani, hogy minél kisebb a gyermek, annál inkább megzavarhatja az eltérés a megszokott ritmushoz képest.

Kemény, de szükséges szavak akkor, amikor a gyermekek helyes irányba történő terelgetéséről beszélünk. Főiskolai tanárom – Pálhegyi Ferenc – szavai vésődtek be fejembe ezzel kapcsolatban. Az alábbi szemléletes példát vázolta fel elénk.

Ha a szakadék szélén van egy korlát, akkor a nézelődő kimerészkedik a szakadék széléig, hiszen joggal bízik abban, hogy nem fog onnan lezuhanni. Ha nincs korlát, akkor két lehetőség van. Vagy hamarabb megáll és nem látja mindazt, amit láthatna a korlát adta biztonságérzet segítségével, vagy lezuhan, mert nem tudja, hol kell megállnia, de a kíváncsisága hajtja.

A biztonságot nyújtó korlátok következetes alkalmazása során rá fog jönni, hogy ezzel nem korlátozza gyermekét, éppen ellenkezőleg: kitágítja határait!

Ezt a példát átfordítva a gyermeknevelés színterére, a következőképpen értelmezhetjük. Amennyiben a gyermekünk számára egyszerű, átlátható, értelmes és valóban szükséges szabályokat állítunk fel (pl. ne dugj semmit a konnektorba, vécézés után mosd meg a kezedet; kés, villa, olló nem gyerek kezébe való stb.), akkor mankót adunk számára ahhoz, hogy ki merje próbálni a benne rejlő lehetőségeket. Egy idő után kezdi majd megérteni, hogy mit szabad és mit nem és azt is, hogy az „előírásoktól” nem térhet el.

Gyermeke megtapasztalja, hogy valóban olyan dolgokat korlátoz, ami valós veszélyeket rejt, ami az ő érdekeit szolgálja, tehát egy újabb szabály életbeléptetése esetén is várhatóan hamarabb lesz a partnerünk, hiszen már bízik bennünk. Ehhez viszont elengedhetetlenül fontos, hogy valóban indokolt – nem öncélú, értelmetlen (pl. napközben nem fekhetsz az ágyadon) – szabályokat állítsunk fel, és következetesen tartassuk is be azokat. Csak így van értelme!

Kemény szó ez is, de nem a vasfegyelemre, nem a tekintélyelvű nevelésre kell gondolni. Egyszerűen arról van szó, hogy tanulja meg fegyelmezni első körben saját magát, mint szülőt (lásd: “Önuralom”). Következetesen tartassa be az okos korlátokat! Legyen határozott, de tisztességes. Ha megállapodott valamiben a gyermekével, ne rúgja fel a paktumot, tartsa magát az egyezséghez (pl. „ha megírod a leckét öt óráig, lemegyünk fagyizni”), ellenkező esetben gyorsan eljátssza a szavahihetőségét és egy nevelési eszközzel kevesebbet birtokol a továbbiakban.

Megfigyeltük már, hogy szülőként sokszor úgy viselkedünk, mintegy kakukkos óra? Elég sűrűn jelezzük gyermekeinknek az idő múlását és a következő „napirendi pontot”- mindjárt vacsora; öltözz, mert elkésel; fél óra múlva indulunk az uszodába stb.- ezáltal is támpontokat adva számukra az életük okos vezetéséhez.

A figyelmeztető szerepünk másik megnyilvánulási formája, amikor valóban valami veszélyes/fontos dologra hívjuk fel csemeténk figyelmét – nézz szét, mielőtt lelépsz a járdáról; ne turkáld az orrodat; köszönj hangosan stb.-, és ezáltal próbáljuk megóvni testi épségét, vagy segítjük viselkedésének az elfogadott normáknak megfelelő alakulását.

Szorosan hozzátartoznak az eddig vázolt fogalmakhoz a magyarázatok, hiszen a gyermek azok hiányában nem biztos, hogy megérti, hogy mit akarunk tőle valójában. Pusztán önmagában az, hogy zsebkendőbe tüsszents, értelmetlen dolog, hiszen ott a kéz, a ruha ujja erre a célra.

A hozzáfűzött egyéb – gyermekünk életkorának megfelelő (pl. mert a bacik szanaszét repülnek a levegőben és beteg lehet tőle más is) – információkkal azonban már elfogadhatóbbá válik ez a kijelentés.

Magyarázat nélkül értelmetlen a büntetés is, hiszen a gyermeki gondolkodás a legtöbbször még nem tudja magától, hogy mit szabad és, mit nem – és ebből kifolyólag nem érti azt sem, hogy miért kap érte szidást (pl. anya bedughatja azt a valamit a falba én miért nem? Miért kiabál azonnal és csap a kezemre?)

A gyerek hisztizik, mert nem vesszük meg a hőn áhított drága, ám mégis értelmetlen játékot. Nem érti miért? Hát magyarázzuk el neki, hogy drága és értelmetlen, persze konkrétumokkal. Például: sok pénzbe kerül ez a világító gömb és  tudod, oda kell figyelnünk mit vásárolunk. Ennek az árából 5 kisautót vehetnénk, és azokkal legalább tudnál játszani a barátokkal is. Ez meg csak áll, világít és semmi másra nem való. (Ne spóroljon a szavakkal!)

Az okos, gyermekre szabott magyarázat aranyat ér, de nem kell túlzásba vinni azért ezt sem, nem kell újra és újra indokolni hasonló helyzeteket, mert valóban a gyermek agyára mehetünk az állandó papolással és joggal remélhetjük azért azt is, hogy csemeténk előbb-utóbb valóban tanul a szép szóból.

Ez mindennapi próbatétel számunkra. Legszívesebben ordítana a dühtől, a méregtől? Úgy érzi gyermeke megérett egy hatalmas pofonra? Azt mondom, számoljon 10-ig és gondolkodjon!

Tényleg ő a rossz, vagy Ön fáradt és türelmetlen? Munka, ovi után végre otthon van mindenki épen és egészségesen. Vacsora megvolt, zuhany megvolt, pizsama mindenkin és éppen mesél egy könyvből. Csukódna le a szeme, de a gyerek vizet kér és állandóan közbevág a kérdéseivel a mesehallgatás közben. Legszívesebben hangosan sírna a fáradtságtól. Igen, a fáradtságtól, hiszen a gyerkőc normálisan viselkedik – szomjas és a történet hallatán megered a fantáziája. Ne büntessük hát a hisztinkkel!

Ellenben azt se feledjük, hogy Ön, mint szülő esendő ember is egyben, és sokszor nehéz a „buddhaság”. Ha néha-néha hangosabb a kelleténél, vagy jogtalanul büntet, ne zuhanjon mély depresszióba, attól még bőven elég jó szülő lehet! De ne felejtsen el bocsánatot kérni és elismerni, hogy hibázott! Nagyot nőhet gyermeke szemében.

Attól a perctől kezdve, hogy igent mondott egy új életre, felelős érte. Többé nincs az, hogy Ön mit akar egymaga, mert minden, ami Önt érinti, hat a gyermekére is. Felelős azért is, hogy mit hagy maga után gyermeke lelkében, eszében. Felelős azért is, hogy gyermeke mennyire lesz felelősségteljes ember. Bízzon rá bátran feladatokat, amelyekben kipróbálhatja saját magát és amelyektől fejlődhet a magába vetett bizalma is! Legyenek feladatai a házimunkában is, amivel el kell tudnia számolni. Tanítsa meg azt is, hogy minden jó szándék és igyekezet ellenére követhetünk el hibákat és ilyenkor vállalni kell tetteinkért a felelősséget!

„Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet, minden tovább… – Lazítani, próbálj meg lazítani…”

Tömören összefoglalja a lényeget! Önnek, mint szülőnek, joga van a rendszeres kikapcsolódásra, feltöltődésre. Tovább megyek, nem csak joga, hanem kötelessége is, hiszen megfáradtan, kiégetten, mártírkodva esélye sincs jó szülőként (feleségként/férjként) léteznie. Sportoljon, találkozzon a barátokkal, szórakozzon, szánjon időt magára, megtérül többszörösen! Ugyanakkor adjon lazításra lehetőséget gyermekének is! Az egész napos megfelelési törekvésekben ők is elfáradnak. Meséljünk, beszélgessünk, bújjunk össze! Hagyjuk, hogy ő maga is élhessen a szenvedélyeinek – sport, barátok, zene stb. Ahogy nőnek, okosodnak, önállósodnak adjunk nekik levegőt és telepedjünk le róluk.

Csak lazán.

forrás:gekkonet.hu