Milyen szerepe van a várandósság alatti anya-gyermek kapcsolat érzelmi minőségének, az anya elképzeléseinek a megszületendő gyermekre vonatkozóan? Hatással vannak-e az anyai érzelmek a magzatra? Milyen összefüggés van a születés utáni környezet és a méhen belüli viselkedésminták között?

Alessandra Piontelli: A magzattól a gyermekig
Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2010

Piontelli az akkoriban még gyerekcipőben járó ultrahangos magzatmegfigyelés segítségével, majd az újszülöttek követésével négyéves korukig arra volt kíváncsi, hogy milyen szerepe van a személyiség kialakulásában a magzatburokban eltöltött időnek, ill. az itt tapasztalt magzati viselkedésnek és a már ez idő alatt kialakuló anya-gyermek kapcsolatnak.

Az 1990-es évek közepén egy ausztriai vizsgálatban 27 olyan várandós nőt figyeltek meg, akik csak a méhösszehúzódás kezdetekor vették észre, hogy terhesek – azaz a terhesség szinte egész ideje alatt nem voltak tudatában más-állapotuknak, így nem tarthattak fent érzelmi kapcsolatot növekvő kisbájukkal. Négy esetben magzati halált, egy esetben retardációt, három esetben koraszülést, és egy csecsemőhalált regisztráltak.

Milyen szerepe van a várandósság alatti anya-gyermek kapcsolat érzelmi minőségének, az anya elképzeléseinek a megszületendő gyermekre vonatkozóan? A jelenlegi pszichológiai kutatások egyik fősodrának középpontjában ez a kérdés áll, leegyszerűsítve: hol, milyen korán kezdődik a személyiségünk kialakulása? Egyre inkább azt támasztják alá a bizonyítékok, hogy már az anyaméhben. Ennek a kutatásnak egyik úttörője Alessandra Piontelli könyve, A magzattól a gyermekig.

Alessandra Piontelli nemzetközileg elismert (eredetileg olasz) pszichoanalitikus, a csecsemőkutatások szaktekintélye, a magzatkutatások úttörője, a londoni Tavistock Klinika tanára, aki különösen ikerkutatásairól híres. Nemzetközi hírnevét A magzattól a gyermekig című munkájának köszönheti, melyben arról számol be, hogy 11 családot figyelt meg, a terhesség korai szakaszától a gyermekek négyéves koráig. A megfigyelésbe önként beleegyező szülőket már az ultrahangos megfigyelésekre is elkísérte, volt, amikor a születésnél is jelen volt. A születés után a baba egyéves koráig hetente egyszer, a második évben havonta egyszer, az utána következő években pedig évente 2-3 alkalommal kereste fel a családokat. Mindvégig láthatatlan megfigyelőként volt jelen, sem verbális, sem nonverbális módon nem szólt bele az anya-gyermek interakciójába, azaz nem tett megjegyzéseket, nem bírálta vagy dicsérte azt.

A megfigyelés a következő kérdésekre kereste a választ: Van-e folyamatosság az anyaméhen belüli és a szülés utáni „viselkedés” között? Hol kezdődik a mentális és az érzelmi élet? Az eredmények hogyan világítják meg az ősi „öröklődés vagy nevelődés” hatásának vitáját? Hatással vannak-e az anyai érzelmek a magzatra? Milyen összefüggés van a születés utáni környezet és a méhen belüli viselkedésminták között?

Alessandra Piontelli azt vonta le megfigyeléseiből, hogy a gyermekek emlékeznek méhen belüli tapasztalataikra, és ezeket az élményeket feldolgozzák életük során. Híres az ún. „kedves ikrek” esete, akik kétpetéjű ikerpárként két magzatburokban voltak az anyaméhben, és az ultrahangon jól látható módon a magzat burkán keresztül simogatták egymást. Egyéves korukban kedvenc játékuk pedig az volt, hogy a függönyön keresztül simogatták egymás arcát.
Másik következtetése az volt, hogy a szülői lelkiállapotok és a gyermekre vonatkozó fantáziák nagy valószínűséggel befolyásolják a magzatot, különösen, ha ezek az érzelmek erősek vagy hosszan tartanak.

FORRÁS:harmonet